Várszegi Asztrik 27 éven át tartó főapáti szolgálata következetes építkezést jelentett. Oktatás, kultúra, lelkipásztori tevékenység, szociális elkötelezettség, gazdálkodás és lelki élet egymást erősítve formálták Pannonhalma és a magyarországi bencés világ arculatát. Ez az időszak máig meghatározza a főapátság helyét a magyar közéletben. Pannonhalma az ő főapátsága alatt vált a párbeszéd helyszínévé. Konferenciák, ökumenikus és vallásközi találkozók, művészeti események sora jelezte, hogy ez a bencés apátság nem zárvány, hanem híd az egyházak, de a katolikus egyház és társadalom között is. Máig fontos számára, hogy az ide érkezők ne pusztán egy történelmi emlékhelyet lássanak, hanem egy olyan élő közösséggel találkozzanak, amelynek van mondanivalója a jelen kérdéseiről is.
A kiszabadított egerészölyv
Édesapám, ahogy némi iróniával szoktam mondani, a sopronkőhidai börtönnek volt a munkatársa, szállítási ügyeket intézett a gyárnak. Nyilvánvalóan beszélt bent az ő kisfiáról, - ez én voltam - és elmondta, hogy a gyerek teljesen állatbolond, mert állatszelídítőnek készültem. Akkor a rabok összeszedtek egy egerészölyvet, egy fészekből kiesett madarat és odaadták édesapámnak. A vezértollai össze voltak kötve pamuttal, hogy ne tudjon elmenekülni, meg lehessen gyógyítani. Megkaptam az én kedves egerészölyvemet, és ott a környéken az összes csurit kiirtottam, mert ez a dög csak mozgó eledelt vett magához, tehát el kellett őket kapni. A teljes zsebpénzem ráment arra, hogy májat és tüdőt vegyek, azt meg madzagra kellett kötni, hogy húzogassam előle, mert különben nem csapott le rá. Három hétig küzdöttem az egerészölyvemmel, és akkor már meguntam a banánt, mondtam édesapámnak, hogy ha lenne esze ennek a madárnak, elmenne. Erre azt mondta édesapám, hogy kisfiam, hát nézd meg egy kicsit jobban, meg vannak kötve a vezértollai, nem tud elmenni. Szabadíts meg! És akkor az ölembe vettem, kitártam a tollakat, zsilett pengével, mint egy orvos, kipiszkáltam onnan a köteleket, kiterjesztette a szárnyait, még megpusziltam a fejét, annyira nem volt vad és fölengedtem. Tett három kört és elrepült a szárhalmi erdő felé, többet nem láttam. Ez a kép és ez a tapasztalat nekem a nevelés foglalata. A bencés regula szerint a bencés nevelő olyan legyen, aki alkalmas az emberek megnyerésére. Mert az értékek, amiből majd a gyerek élni fog, azokat a Teremtő, abba a gyerekbe „beleteremtette”. És neked segítened kell, hogy a szárnyait kipiszkáld, hogy a saját szárnyain tudjon repülni, nem a tiéden. A nevelés az, hogy megnyerem szeretettel a gyereket. És a megnyerésben benne van az is, hogy megismerem. És a megismerésben az, hogy ki tudjam bábáskodni belőle azokat az értékeket, amiket a felnőtt, a maga gyakorlott szemével észrevesz. Asztrik atya a bencés nevelésről, 2021-ben
Főapáti tevékenységének talán legmaradandóbb alkotása a tízéves előkészítő munka és egyéves kivitelezés után megújított pannonhalmi bazilika. A rekonstrukció megtervezését az angol John Pawson építészre bízta, ám ezt megelőzően hosszú kommunikációs és tanulási folyamatot indított a szerzetesközösségben, amely képessé tette a főmonostori konventet arra, hogy közösségi módon kapcsolódjon be, hozzon döntést, fogalmazza meg szerzetesi identitását a felújítás kapcsán. A rekonstrukció így bevonáson alapuló valódi közösségi alkotás lett, s a folyamat felmutatta azt is, miként lehet vagy kell működnie a 21. századi bencés szerzetesközösségnek, egyáltalán az egyháznak.
Gyakran idézett mondása szerint „a szerzetes a hely szerelmese”. Gondolata nemcsak bencés identitásának tömör megfogalmazása, hanem egész életművének kulcsa is.
A stabilitas loci, a helyhez való hűség Asztrik főapát értelmezésében nem földrajzi, fizikai kapcsolatot jelent csupán, hanem felelősségteljes elköteleződést: figyelmet az adott közösségre, az örökölt térre, a hely múltjára és a jelenben ott élő emberekre.
A hely szeretete nála nem a meglévő konzerválását jelenti, hanem annak felismerését, hogy az ember ott válik igazán szabaddá, ahol mély gyökeret ereszt.
„1950-ben a rend részleges feloszlatásával – tehát hogy kétharmad részét szélnek eresztették, egyharmad része megmaradt – tulajdonképpen katasztrófát idézett elő a történelem, amelyből a maradék résznek ötvenéves stagnálás, várakozás után el kellett kezdenie kibontakozni. És ha most az utóbbi harminc évet nézem, akkor azt kell mondanom, hogy csodálatosan bekövetkezett az a váltás, amely a jövő irányába mutat: a Magyar Bencés Kongregáció Magyarországon él, életképes és fiatal. Ez még több reményt ad arra, hogy jövőnk van. És amikor az egyházról és a szerzetességről beszélünk, akkor első helyen van Jézus Krisztus szeretete, az evangelizáció, az egyház egységének szolgálata, továbbá felelősség egy nemzetért – azt gondolom, közösségeink ezek mindegyikét képviselik.” (Részlet a Horányi Özsébbel folytatott beszélgetéséből – Vigília)
Előszeretettel idézte a sivatagi atyákat, nem ritkán derűs éllel. Kedvelt mondása szerint az egyik ókori sivatagi atya úgy tartotta: a szerzetesnek mindenekelőtt a püspöktől kell távol tartania magát, mert az pappá szenteli, és akkor a szerzetesélet folytatását fel kell adnia. Asztrik gyakran mesélte ezt mosolyogva, különösen azok után, hogy maga is az lett, ráadásul címzetes culusi püspök – ami egy tuniszi, sivatagi városhoz kötött, „virtuális” püspöki cím. A történeteiben mindig volt önirónia, de még inkább annak felismerése, hogy az egyházi szolgálat útjai sokszor nem a személyes tervek szerint alakulnak. Amit azonban a humor mögött komolyan vett: a szerzetesi lelkület akkor is megőrizhető, ha az ember olyan szolgálatra kap meghívást, amely látszólag eltávolítja őt a csendtől, a belső élettől.
Egy szerzetes a rendi név felvételével „meghal a világnak” és „újjászületik” Istennek. Asztrik annak a 10–11. században élt pannonhalmi bencés szerzetes, később érsek és hittérítő nevét kapta, aki István királynak koronát és áldást hozott Rómából. Nomen est omen. Aki az ő nevét viseli, az az egyházépítő, a közvetítő, a nemzetért és hitért való munkálkodás örökségét vállalja.
(részlet Balogh Margit köszöntőjéből – Vigília)
Asztrik egy pályázat előírásához alkalmazkodva új számlaszámot kísérelt megnyitni az egyik bank győri fiókjánál. A nagykorúságot éppen hogy csak betöltött ügyintéző kérte a pannonhalmi apátság alapító okiratát. Asztrik az 1001 körül kelt, de eltűnt oklevél 13. századi másolatát nyújtotta be, mire az ügyintéző közölte: „Másolat nem jó. Az eredeti kell…” (részlet Balogh Margit köszöntőjéből – Vigília)
„Hihetetlen sok ajándékot kaptam az élettől, és nem tudok érdemeket sorolni, amiktől olyan kiváló lettem volna. Csak egy szóval tudom megjelölni: mindig készséges voltam. Az Ószövetség fohásza mondja, hogy „őrizd meg Urunk, szívünk készségét!” Amikor hívást kaptam, amikor megvilágosodást kaptam, amikor láttam, hogy mi a jobb, mit kellene csinálni, akkor mindig készséges voltam. Volt, hogy tele voltam kudarccal, ó, hány kritikát, mennyi rosszat elmondtak rólam, ha az mind igaz lett volna, meg kellett volna feketednem. Mindig próbáltam magam ezektől függetleníteni.” (Részlet a Horányi Özsébbel folytatott beszélgetéséből – Vigília)
„Örökké hálásan gondolok a lelki vezetésre, amivel kísérted diákéveimet. A skapulárédba itatott könnyeim emléke benne van az azóta elsírt felnőtt könnyeimben is. Amivel a katonáskodásomat segítetted, Babits Amor Sanctusa most is táplálékom. Pannonhalmi tanári éveinkben sokat tettél azért, hogy megtaláljuk helyünket a bencések tágabb közösségben. Édesapám hálásan mondogatta, hogy utolsó földi otthonát Pannonhalmán találhatta meg. Ezek a tények.”
„Tudod, mi itt Pannonhalmán ezeréves távlatban gondolkodunk” mondta nekem Asztrik főapát úr a Pincészet egyik éves üzleti tervének elfogadásakor. Rendszeresen kell emlékeztetnem magam erre a mondatra azóta. Mikor azon kapom magam, hogy rövid távú célokra figyelek, azonnali örömöket vagy előnyöket keresek ahelyett, hogy értékekben és hosszú távú haladásban gondolkodnék. Köszönöm a bizalmát és ezt az apró, de életre szóló leckét!”
„A bérmálási felkészítőnkön mondtad, hogy „a szerzetes kiváltsága, hogy nem hülyül hozzá a világhoz”. Látod, látod, soha nem tudhatod, milyen mondataid kísérik el az embereket évtizedeken át. Ez már akkor is elgondolkodtatott és azóta is próbálom szem előtt tartani, hogy vigyázzunk, ne hülyüljünk hozzá a világhoz!”
Ad multos annos!
Credits:
Pannonhalmi Főapátság, Pannonhalma Archabbey